Edith Pattou - Északfi

Ciceró, Budapest, 2016

Fülszöveg:

A babona szerint a gyermekek, akik észak felé fordulva jönnek a világra, felnőve messze kóborolnak az otthonuktól. Rose édesanyja retteg, mert északi lányára magányos, jeges halál vár, ha követi a sorsát. Rose erről mit sem tud, így amikor egy hatalmas fehér medve bukkan fel a házukban, és magával akarja vinni őt, vele tart.
A medve egy rejtélyes kastélyba viszi Rose-t, ahol a lány szobájában éjszakáról éjszakára egy néma idegen bukkan fel. Ahogy a kíváncsisága úrrá lesz rajta, Rose szörnyű bajt okoz, így hosszú útra kell indulnia, hogy megmenthesse a szerelmét és betölthesse valódi sorsát.
Az Északfi ismerős és megindító, mint a Szépség és a Szörnyeteg meséje, mégis frissen eredeti. Egyszerre érzelmes, izgalmas és emlékezetes, magával ragadó, nagy ívű történet.

Különös mese ez.

Nagyon élveztem ezt a könyvet. Ez volt az első igazi északi történetem mint földrajzilag, mind mitológiailag. Igazán különleges élmény volt átélni Rose kalandjait ezen a fagyos, jéggel borított  vidéken és bepillantást nyerni az életükbe, a hiedelemrendszerükbe és a varázslattal átszőtt világukba.

Talán a kisebbik táborhoz tartozom, de nekem nagyon tetszik a borító, vagy útközben megszerettem. Mást gondoltam erről, mielőtt elolvastam, de a végére érve teljesen illik hozzá ez a borító a betűtípussal együtt és sokkal jobb szerintem, mint az eredeti.

Eleinte nehéz volt belerázódnom a szétdarabolt narrációba, hiszen legalább 5 szemszögből követjük végig a történetet, és néhol belekavarodtam, hogy jelenleg ki is mesél. A fejezetek azonban rövidek és utólag belegondolva abszolút szükséges volt ez a több szálról való megismertetés, mert így derültek ki igazán a valódi indítékok, érzések. A kedvencem a fehér medve fejezetei voltak, amikor néhány szóval tudatta velünk a gondolatait, de ennyiből is mindent lehetett érteni.

A könyv eseményei lassan csordogálnak, így csak az fogja igazán élvezni ezt a történetet, aki el tud veszni a célhoz vezető út aprólékos történéseiben. Igazi meseelem, hogy nincsenek igazán epikus jelenetek, mert ami van is, azon nagyon hamar, varázsütésszerűen túllendülünk, de ebben a könyvben az igazán lényeges dolgok a részletekben rejlenek. 

Ha valaki szereti a Szépség és a Szörnyeteg történetét (vagy néhány elem erejéig még Naomi Novik Rengetegje és Tea Stilton Jéghercegnője jutott eszembe róla), azoknak biztosan elnyeri majd a tetszését ez a meseregény. 

A könyv első negyedében megismerkedünk Rose családjával, akik vegyes érzéseket keltettek bennem, leginkább Rose édesanyján nem tudtam kiigazodni, de aki ennyire rabja a hiedelmeinek, annak a cselekedeteit is azok irányítják, így őt nem tudtam egy teljes értékű karakternek tekinteni, inkább egy végig nem tudatosan cselekvő, megvezetett embernek. Neddy és Rose édesapja által azonban megismerjük a minden ilyesmitől mentes tiszta szeretetet, ami jól egyensúlyozta az anya babonásságát. 

Rose erős, bátor, szerethető és nem tökéletes főszereplő, amitől még inkább hitelessé válik a személyisége. A fehér medve is az első pillanatban belopta magát a szívembe a szomorú szemével és a már említett néhány szavas gondolatatival. 

A kedvenc részem a könyv második negyede, amikor Rose szép lassan felfedezi új otthonát és kezdi megismerni a fogvatartóját és az őt körül ölelő titkokat. A szövőszék és a szövés végig átszövi (hú..) a történetet és ezeket a tevékenységeket is nagyon élveztem, ekkor még nem is gondoltam rá, hogy később milyen nagy jelentősége lesz. 

Nagyon szerettem, hogy szinte hallottam, éreztem az ágynemű susogását, az ételek illatát, a levegő feszültségét és lélegzetvisszafojtva olvastam az olyan törékeny pillanatokról, amikor csak másodpercekre, de közelebb kerültek egymáshoz.

Aztán megtörténik a baj és Rose még az eddigieknél is nehezebb helyzetekbe kerül, ahol igazán megmutatkozik akaratereje és rátermettsége. Megismerkedünk még néhány különös, de szerethető karakterrel, köztük Thort és Malmót igazán megszerettem. 

Izgalmas volt nyomon követni az útjukat a jég birodalmába, hogyan szereznek élelmet, hogyan élik túl a hideget, a viharokat, milyen öltözéket viselnek, hogy életben maradjanak. Ha valami embert próbáló lehet, akkor ez az út az volt, én el sem tudom a valóságban ezt képzelni. Ez megint egy olyan rész, ami lassan csordogál és hosszú oldalakig nem látunk mást, csak a nagy szikrázó fehérséget, de meg kellett élni ezt is, hiszen nem sűrűn adatik meg, hogy ilyen formában átszeljük az örök hó birodalmát.

A könyv vége megint a mesék egyszerűségével és gyorsaságával vet véget a konfliktusnak, a befejezést illetően maradt is nem kevés hiányérzetem, de mivel van folytatása, így azzal nyugtatom magam, hogy a következő résznek is kell szólnia valamiről. :)

Sokat töprengtem azon, hogy tulajdonképpen milyen korosztálynak szólhat elsődlegesen ez a történet, mert számomra picit behatárolhatatlan. Fiatal olvasóknak pont a részletesség és néhány realisztikus momentum miatt nem biztos, hogy ajánlanám, a "fiatal felnőtteknek" pedig talán kevés lehet, sok meseelem, kevés akció... Nem tudom, Ti mit gondoltok? Én egy gyermeklelkületű felnőtt lévén abszolút a szívembe fogadtam a történetet, el tudtam merülni benne és egy rendkívül különleges utazás részese lehettem.